Július 14 - Az utolsó nap Torinóban

Reggel nem aludtam sokáig, mivel még sok cuccot kellett bepakolni és a szobát is ki akartam  takarítani az ellenőrzés előtt. Mikor a folyosókon mászkáltam, láttam, hogy Matteo otthon van, így bekopogtam hozzá, hogy elbúcsúzzak tőle. Megköszöntem neki a sok segítséget, aztán beszélgettünk kicsit arról, hogy jövő félévben meg ő utazik el, nem is akárhova, Amerikába megy tanulni. Nagyon rendes volt, jó utat kívánt másnapra, sőt puszit is kaptam. :) Ő biztosan hiányozni fog, hiszen egy mindig vidám és segítőkész emberként ismertem meg!

Miután nagyjából rendbe raktam a  szobát elmentem az Infopointba a papírjaimért, mindent normálisan kitöltöttek szerencsére. 

Ebéd után megbeszéltük Laurával, a portás nővel, hogy 5-kor jön ellenőrizni a szobát, így addig elmentem sétálni egyet a városba. 

Végre nyitva volt a Piazza Castellon lévő Basilica di San Lorenzo nevű, a Palazzo Realehoz tartozó templom. A belül a szokásos túldíszítettség jellemzi, de a kupolája volt az, ami igazán megfogott. Míg egy idős nő oda nem jött hozzám és nem magyarázta el, hogy a kupola ablakai 8 arcot mintáznak, addig fel sem tűnt, de aztán már én is láttam az arcokat. 

Innen a Museo di Antichitához, a kedvenc "macskás helyemhez" mentem, természetesen nem üres kézzel, vittem egy kis kaját a cicusoknak. A mostani csapat sem volt valami barátságos, gyanúsan kémleltek még a kaja ellenére is, de legalább az egyik cicc az én macskám szakasztott kiskori mása volt. Kicsit még mászkáltam a városban egy konkrét templomot keresve, de végül nem találtam meg, mert indulnom kellett haza. 

Laura már várt a portán, két perc alatt le is rendeztük a leltározást a szobában, természetesen minden rendben volt, így átmentem a koli másik részlegébe, hogy visszakapjam a kauciómat. Az ottani portán kicsit várnom kellett, közben jött két srác, hogy jégkrémet vegyenek az automatából. Ez nem fair, hogy nekik volt jégkém automatájuk, nekünk nem. :(  Facebookon már kiírtam azt a mókás párbeszédet, ami elhangzott köztünk, de azért itt is beszámolok róla. Az egyikük nagyon kinézett magának, megpróbált mindent, hogy beszélgessünk, de valahogy állandóan beégett. A párbeszéd:

-Srác: Sziaaa!Kérsz egy fagyit? Üdítőt?

-Zsike: Köszönöm nem!

-Portás: Nem olasz!

-Srác: Honnan jöttél?

-Zsike: Magyarországról! 

-Srác: Az Európában van?

Erre aztán tényleg nem tudtam mit mondani...Azt még megértem, ha egy egyiptomi nem tudja, hogy hol van Magyarország, de hogy egy olasz egyetemista...ciki! Végül csak bejutottam a gazdaságis nőhöz, és visszakaptam egyben a kauciómat. Rögtön mentem is az állomásra, hogy megvegyem Velencébe a jegyemet. A pénztárnál megint nagy sor volt, így automatánál vettem meg. Ahogy végeztem, elkapott egy olasz-ausztrál idősebbekből álló csoport, hogy segítsek nekik jegyet venni, mert nem értenek az automatákhoz. Vicces volt, ahogy egyik felükkel olaszul, a másikkal meg angolul beszélgettem.

Az állomásról még elsétáltam a közeli II.Viktor Emánuel emlékműhöz, hogy lefotózzam, aztán hazabuszoztam. A búcsúvacsora nem igazán sikerült jól a menzán, mert nem volt jó a kaja. Az esti msnezés előtt még lesétáltam a közeli Piazza Vittorio Venetora, hogy elbúcsúzzak a kedvenc a kedvenc helyeimtől és a Pó-tól.

A hazaút normál esetben 3-4 perc, de most nem siettem, nem volt sok kedvem otthagyni a teret. Hasonló szomorkás hangulatom volt, mint mikor álltam Savonában a tengerparton a zuhogó esőben és csak bámultam a tengert... Este már nem volt sok dolgom, mégis jó későn, 2-3 körül feküdtem le. Tudtam volna aludni, csak nem akartam, mert akkor hamarabb jön el a reggel és az indulás időpontja...