Furcsa volt felkelni reggel: 1 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy összejön ez az egész Erasmus dolog, ezen a reggelen viszont nem hittem el, hogy vége és ott kell hagynom Torinót. Bepakoltam még a maradék cuccomat, lehúztam az ágyneműt, aztán kicsit még ültem a szobában az ágyon. Még jó, hogy itt jött rám a pityergés és nem a portán, mert az ciki lett volna.
8 előtt nem sokkal elkezdtem lehordani a cuccokat a portára. A nagyobb bőröndömet látva Laurának és az épp ott lévő egyik takarítónőnek, Giovannának elkerekedett a szeme. A második kör kicsit macerás volt, mert nem akart jönni a lift, aztán jól meg is ütötte a kezemet mikor kicsit korán akart becsukódni. Búcsúzásként csak annyit mondtam, hogy szerettem a koliban lakni, mire mindketten elmosolyodtak. Laura segített levinni a cuccomat a koli elé, de aztán rám várt a nagy feladat, hogy elcipeljem a buszmegállóig.
Nem volt egyszerű! Amikor át kellett menni 1-1 kereszteződésen, azt például csak úgy tudtam megoldani, hogy először átvittem az egyik bőröndöt, aztán visszamentem a másikért. A megállóba érve leszólítottam egy pasit, hogy tudna e segíteni felrakni az egyik bőröndöt a buszra. Rendes volt, mert a leszállásnál is segített. Mire felértem a vágányokhoz, az 1 órának tűnt. Szorított az idő, de végül elértem a vonatot. Egy állapotos nővel szemben ültem le, aki nem tudta felrakni a bőröndjét, így legalább én is odarakhattam az ülésre az enyémet. Persze az úton jött egy nagyon tudálékos és törékeny nőci, aki minden áron be akarta nekem beszélni, hogy fel tudjuk rakni a bőröndjeimet...Ha-ha-ha, mert ő még nem emelte meg...!!! Csak akkor hagyta abba a szövegelést, mikor végre elaludt. Jellemzően csak engem piszkált, az állapotos nőt gondolom nem volt képe, de én meg látványosan nem foglalkoztam vele.
Milánóban az átszállásra volt vagy fél órám, de 10 perc volt ebből az, mire átvittem a másik vonathoz a cuccot. Azon meg már alig volt hely, így a nagyobbik bőröndöt nem is tudtam az ülésekhez bevinni. Velencéig katasztrófa volt az út...Hajnali 5-kor, amikor kint is hideg van, bezzeg mindig nyomták a légkondit, de most, 35 fokban nem működött... Így mire oda értünk, már nagyon kész voltam...Nagy nehezen elhúztam a bőröndöket a csomagmegőrzőig, ahol kénytelen voltam mind a kettőt kipakolni, mire megtaláltam a második hátizsákomat. Azért volt rá szükség, mert bár a két bőröndbe+a hátizsákba befért minden, de így a zsák annyira nehéz lett, hogy nem bírtam volna egész délután cipelni, ezért átraktam abba a laptop kivételével a nehéz dolgokat és így 3 csomagot adtam be.
Az állomásról kiérve először vettem egy jégkását, mert már nagyon kellet valami hideg. Most jóval több időm volt, mint legutóbb, két dolgot mindenképp meg szerettem volna nézni: a Santa Maria della Salute nevű templomot és végre fel akartam menni a Szent Márk téren lévő harangtoronyba.
Egy sematikus térképem volt csupán, így miután belőttem a templomhoz az irányt, csak mentem amerre jónak láttam. Útközben ebédre (4 óra körül lehetett) vettem egy tortilla szerű szendvicset, amit egy hídra leülve ettem meg. Ekkor jött egy csapat gondola, az egyiken egy nagyon jó hangú férfi énekelt a turistáknak olasz számokat (Video Facebookon!). Én is el tudnék viselni egyszer egy gondolázást! :)
A templom kívülről nagyon szép, ezért is szerettem volna megnézni, belülről viszont nem volt különösebben látványos. Legalább innen szép kilátás nyílt a Dózse-palotára és a harangtoronyra! Vaporettoval innen csak 1 állomás a Szent Márk tér, de nem akartam még erre is költeni, így gyalog folytattam az utat.
A Canal Grandén egy fa híd van a közelben, ezen átmenve kb. fél óra alatt, a táblákat követve el is értem a Szent Márk térre. Mivel fogalmam sem volt, hogy meddig van nyitva a harangtorony, így kicsit aggódtam, hogy fel tudok e menni, de nyitva volt és még sorba sem kellett állnom. Kifizettem a belépőt, a következő lifttel már mehettem is fel.
Fentről egész Velencét be lehet látni, gyönyörű a kilátás! Egyszer jött egy akkora hajó, ami simán kitakarta a velencei kis házakat. Maradtam volna még szívesen, csak időközben akkora szél lett, hogy már nagyon fáztam. Míg vártam a liftre, egyszer csak elkezdtek harangozni. Elkelt volna egy pár füldugó, akkora hangjuk volt a fejem fölött lévő harangoknak!
A Szent Márk Bazilikával már nem volt ekkora szerencsém, talán csak akkor találtam volna nyitva, ha az állomásról egyenest ide jövök. A téren épp egy fúvós zenekar koncertje ment, akik nagyon szép számokat játszottak, például az egyik kedvencemet, a Nabuccoból a Va Pensiero-t. Ha már a Veronai Arénában az opera nézés csak egy álom maradt, ez viszont bőven kárpótolt érte!!! Kicsit mászkáltam még, megint belefutottam egy esküvői fotózásba, aztán szépen lassan elindultam az állomás fele. Útközben bementem egy kis boltba, ahol vettem vacsorának és reggelinek valót. Arra akartam visszamenni, amelyiken áprilisban jöttem az állomás felől, de egy ponton két fele is lehetett az állomás irányába menni, és mint utóbb kiderült, a "másik" utat választottam. Az állomás közelében beugrottam még egy boltba ajándékokat venni, de így is sikerült 1 órával hamarabb kiérni.
Kiváltottam a bőröndjeimet és utoljára elcipeltem a vonathoz. Ott találkoztam két magyar lánnyal, akikkel kölcsönösen segítettünk a másiknak felpakolni a vonatra a cuccokat. Idővel látszott, hogy sokan lesznek, ezért megkértem két! srácot is, hogy segítsenek felrakni a nagyobbik bőröndömet. Nehezen, de hármunknak sikerült! Még Olaszországban csatlakozott hozzánk egy magyar gimis srác, így négyesben egész jól elvoltunk. Azt hittem, hogy nincs olyan ember, akinek több cucca lehet, mint nekem volt, de jött egy magyar család, akik vagy fél órán keresztül hordták befele az óriási bőröndjeiket és jó bunkó stílusban zavarták el azokat a szegény embereket, akik az ő helyükre merészeltek leülni...
Az éjszakai út sokkal nyugodtabban telt, mint legutóbb. A határokon nem volt annyi ellenőrzés, így kicsit aludni is tudtam, bár a sarkköri éghajlatot megint sikerült elővarázsolni a vonaton, de most legalább volt pokrócom.
Furcsa volt, mikor Magyarországra éltünk. Eddig sajnáltam, hogy ott kellett hagynom Torinót, de most már azt vártam, hogy mikor érünk végre Budapestre. Végül kicsit késtünk, de amikor leszálltam a Keletiben és megöleltem Anyát, az nagyon jó érzés volt!
Cicus ez alkalommal is meglepett fejet vágott, de a szuvenírként hozott kaját már követelte, mikor meglátta a kezemben. Míg sült a cigánypecsenyének való, lemértük a bőröndjeimet: az összsúly 72 kg volt (ez 1,6 Zsike) !!! Ebből csak a nagy bőröndöm 44 kg! Kétszer is lemértem, mert nem hittem el, amit a mérleg mutatott.
De a lényeg, hogy hazaértem és 2,5 hónap után újra a saját ágyamban aludhattam!
